Nem a világvége?

Néhány szó Hannah Ritchie könyvéről

Hannah Ritchie “Ez nem a világvége” című könyvéről írnék még pár szót, miután a végére értem. Ha valaki elolvasná a könyvet, és nem szereti a spoilerezést, akkor inkább ne görgessen lejjebb.

Az elején sok olyan dolog van, amiről már máshol olvastam. Például a városok levegőjének folyamatos tisztulásáról, ami a klímát sajnos még melegíti is, de a második fele miatt megérte kitartani. Fogalmam sem volt ugyanis például a halászat helyzetéről. Hogy mi a fenntartható halászat, mik itt a definíciós viták. Hogy mennyi hal van a vizekben, hogy mennyit fogunk ki.

Az EU vizeit például 2007-ben 78 százalékos túlhalászat jellemezte, ami 2020-ra 30 százalékra csökkent. (A világátlag 34 százalék.) Lehet mondani, hogy ez a 30 százalék még mindig rémesen sok, és hogy van hová még fejlődni. De ezzel nincs ellentmondásban az az állítás sem, hogy a helyzet sokkal jobbra fordult másfél évtized alatt, aminek lehet örülni is.

Európában több vadon élő állat tért vissza a kihalas küszöbéről. A vizsgált európai állatpopulációk nagyságában (az egyedek számában) bekövetkezett átlagos, viszonylagos változást mutatja a könyvből vett lenti ábra, ami jó értelemben meglepett. A könyv ábráján több állat is szerepel, ami zsúfolt lett volna itt, így azokból válogatva készítettem inkább egy saját ábrát.

De vissza a halakhoz: globálisan 90 tonna vadvízi halat fogunk ki, és ez a szám harminc éve nem nő tovább annak ellenére, hogy a halfogyasztás növekszik. Hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy évente 100 millió tonna akvakultúrában tenyésztett halat fogyasztunk. Már többet, mint vadvízit. Ezeket persze táplálni kell. Összesen 10 millió tonna vadvízi halat esznek meg ezek a tenyésztett halak. Ez soknak tűnhet, de harminc éve, mikor az egész igazán beindult még “csak” 20 millió halat sikerült évente tenyészteni, amihez épp 20 millió tonna vadvizi hal kellett akkor még táplálékként...

Ok, de klímabarát-e halat enni? A lazac, a hering, a ponty, a harcsa és sok más hal is kisebb klíma lábnyomú, mint a csirke. A csirke háromszor rosszabb, mint a tofu, kétszer rosszabb, mint a krumpli. A csirkénél ugyanakkor több mint háromszor rosszabb a bárány, és több mint nyolcszor rosszabb a marha.

A bárány és különösen a marha klíma szempontból külön kategóriák, annyira kilógnak rossz irányba. A viziek közül a homár, a lepényhal és a garnélarák éri el a bárány szintjét. A marhára még visszatérünk, de maradjunk egyelőre a vizeknél.

A legtöbb embernek a műanyag jut az óceánokról eszébe. Összesen 350 millió tonna műanyaghulladékot termelünk évente, és ebből 1 millió tonna kerül az óceánokba. Leginkább a szegényebb ázsiai országok folyóiból. Elég jól lehet tudni, hogy pontosan honnan, így ez a probléma a leginkább kezelhetők közé tartozhatna.

Például nem kellene odaküldeni a hulladékot Európából sem. Összesen 5 millió tonna műanyaghulladék van forgalomban évente, viszont a 2020-as évekre a legnagyobb importőr már nem is Ázsia, hanem Európa. Ez egy jó fordulat, mert kisebb eséllyel kerül a hulladék az óceánokba.

A műanyag egyébként hasznos lehet az élelmiszerek megóvásában, az élelimiszerhulladék csökkentésében. Durva, hogy ha elosztanánk egyenlően a világban megtermelt élelmiszert, akkor egy emberre 5000 kalória jutna. Kétszer annyi, mint amire szükségünk van. Elképesztő ez a pazarlás, és ha egy műanyagcsomagolás segít, akkor inkább legyen ott.

De vissza a marhára. Van a könyvben egy összevetés arról, hogy milyen tevékenységnek mekkora hatása van a klímára. Az energiatakarékos izzóknak például nem túl sok, de villanyszámlát csökkenti. Annak sincs túl sok, hogy helyi termelőtől van-e a kaja.

Az viszont számít, hogy az ember mit eszik. A (marha)húsfogyasztás mellőzése a SUV-k használatának a felhagyását ugyan nem előzi a listán, de a tengerentúli repülés elkerülésénél akár nagyobb hatása is lehet.

A teljes mellőzés helyett valójában a csökkentésnek is jelentős hatása lehet, és inkább erre biztat a könyv. Tehát nem arra, hogy egyik napról a másikra mindenki legyen vega. A marha és a bárány esetén nagyon durván sok a földhasználati igény is. A mezőgazdasági területek zöme, 77 százaléka legeltetéshez és takarmányozáshoz szükséges jelenleg. És ez nem csak klímakérdés, hanem biodiverzitás kérdése is.

Megvédi viszont a könyv a pálmaolajat. Egységnyi területen négyszer annyi olajat lehet előállítani így, mint a második legjobb napraforgóval. Újabb trópusi erdőket persze semmiképp nem kellene kivágni már emiatt, de más alternatívának ennél sokkal nagyobb területigénye lenne.

És semminek nincs akkora területigénye, mint az állattartásnak. A brazíliai marhahústermelés önmagában a globálisan zajló erdőirtás negyedéért felelős. Szerencsére az erdőirtás intenzitása már tetőzött. Braziliában húsz éve, globalisan pedig negyven éve. Ez jó hír azzal együtt is, hogy Bolsonaro alatt volt egy visszapattanás.

A könyvnek egy nagy értéke, hogy sok ponton világossá teszi, hogy mi az, amit nem tudunk. Illetve, hogy amit tudunk, azt mennyire pontosan tudjuk. Emellett leírja a belső vívódásait, leírja azt is, hogy korábban mit értett ő is félre, mire hogyan jutott el. Segít tájékozódni, de azért mégsem egy életvezetési tanácsadásról van szó, nyári olvasmánynak tudom ajánlani.